Mivel nemrég volt a születésnapom, a 18-ik (Nem :)) elhatároztam, hogy így vagy úgy, de megyek egy karikát valahol az országban. Először egy romániai szakasz felé húzott a szívem, de az útitársamnak kemény menet lett volna odáig eljutnia, ezért a Bakonyra esett a választás.
A péntek este útvonal tanulással telt, két óra hosszát bújtuk a térképet, minden lehajtót, felhajtót és kereszteződést megnéztünk... Így jár az, akinek nincs gps készüléke. Én nem bántam meg, valahogy jobban szeretek a saját fejem után menni, mint egy gép utasításait követni.
Budapestről indulva az M7-en lementünk Székesfehérvárig, majd itt gyorsan eltévedtünk, hogy ezt is letudjuk. Szerencsére nem volt nagy a kitérő és a gyönyörű székelykaput is megtaláltuk az egyik MOL benzinkút mellett, ami már előre vetítette a szép és tartalmas napot.
A Fehérvár és Balatonfűzfő közötti szakaszt már a kis utakon tettük meg, aranyos falvak, dimbes-dombos gyönyörű táj volt a jussunk, cserébe a lassabb haladásért és rosszabb útminőségért.
Én nem sokszor láttam a Balatont, ezért a Balatonfűzfőtől Zánkáig vezető szakaszt szájtátva tettem meg, időnként 80-ra lassítva és folyamatosan balra sandítva, mikor kibukkant a fák közül a hatalmas, csillogó vízfelület. A táj magáért beszél, sárga olajrepce és szőlőlugasok váltogatják egymást. A forgalom már reggel jelentős, egy trafi is kint volt, ő is élvezte a szép, napsugaras májusi reggelt.
A Zánka feletti Hegyestű geológiai bemutatóhelyet előző nap ki akartam hagyni, szerencsére ez nem történt meg. Fölfelé csak araszolva tudtuk haladni, az egy sávos, időnként kellemetlen vízlevezető csatornákkal tarkított síkos út nem enged meg nagy sebességet. A vájatokat nem érdemes oldalt kikerülni, a cimborám motorjának a hátulja meg is indult, amikor megpróbálta. Szóval csak óvatosan!
Felérvén 700 forint befizetésére köteleztek bennünket, amit meg is tettünk. Sziklakiállítás, részletes leírások, a bazaltszikla tetején meg csodálatos körpanoráma került be az emlékeink közé. Beláttuk az egész környéket, a vulkáni eredetű dombokat, völgyeket. Hatalmas, sütkérező zöld gyíkokat láttunk, komodói sárkánynak neveztük el őket, bár nem voltak agresszívek. Vagy négyszer-ötször akkorák, mint amelyekkel találkozni lehet egy városi környezetben.
A ruházatunk persze nem volt megfelelő, motoros csizmában és túraruhában a meredek lépcsősoron felkaptatva kapkodtuk a levegőt és aztán még a panoráma is lélegzetelállító volt. Tiszta légszomj, komolyan mondom.
Tovább folytatva az utat Tapolca felé belebotlottunk egy balesetbe. Egy cruiseres banda egy motorját tolták ki épp az árokból. A szélvédője eltört, de ahogy néztem nagyobb baja nem történt. A hölgy utasról ezt már nem tudnám elmondani, erősen fájlalta a bal kezét. Volt velük egy orvos, azt mondták nincs szükségük segítségre, így ott hagytuk őket. Remélem senkinek nem lett komolyabb baja.
Nagyvázsony felé a 77-en haladtunk, aránylag jó az út, tempós kanyarok, elfogadható forgalom jellemezte ezt a szakaszt.
Nagyvázsonytól Ajka felé - Auhhh... az út eléggé szörnyen mogyoróscsoki, kézzel-lábbal kapaszkodtunk a motorba, ahogy az pattogott alattunk. Nem csoda, hogy nem jár arra senki, van egy út Pula és Ajka közt, talán legközelebb azt kellene erőltetni.
Ajkától Pápáig - Itt már nagyon éhes lehettem mert erről az útszakaszról semmi nem ugrik be. Itt is tempósak a kanyarok, dimbes-dombos a táj, gyönyörű megművelt a határ.
Egy leírásban olvastam, hogy finom a pizza Bében (Bébben?), ezt céloztuk meg ebéd gyanánt, bár már két óra körül járhatott az idő, de kitartottunk. Sajnálatos módon nem találtuk meg az említett éttermet és emiatt nagyon bánatosak voltunk. Annyira, hogy el is maradt a város elhagyását jelző tábla lefotózása: Helló, Béb!
A Bakony belseje felé haladva vadásztuk tovább a kajáldát, de semmit nem találtunk. Ami volt, az be volt zárva. A helyzetet súlyosbítandó iszonyatosan erős, finom kolbászszag terjengett a levegőben, azon gondolkodtam, hogy ennyi fokhagyma nincs a világon. Aztán rájöttem, hogy ez a medvehagyma illata! Persze, még alig múlt el a szezonja. Rengeteg ember kempingezett, az úton egy csomó bringás volt, zsongott a táj, jó volt látni, hogy ennyien kimozdultak a szabadba. Túristaszálló - ott sem volt kaja, de ajánlottak egy éttermet amit - mint később kiderült tényleg - nem érdemes kihagyni. Tessék megjegyezni:
Szarvaskút kemencés étterem
Nem olcsó, de érződik, hogy friss alapanyagokkal dolgoznak. Tanyasi bőrös csirkemellet rendeltem, a cimborám pedig (mivel ő vegetáriánus) paradicsomos pennét kemencében sütve. Mind a kettő mennyei volt (persze kunyeráltam a pennéből :)) Minden falat után libabőrös lettem, ami ritkán történik meg.
Kilépve az étteremből találtunk egy táblát, miszerint: medvehagyma lelőhely ->
Készpénznek vettük és elindultunk. Haverkám minden cuccát magával hozta, nem tudja a szerencsétlen bezárni sehová. Az én hátsó dobozom azért nagy segítség ilyen esetekben. No, hát ezek a táblák átvitt és szó szerinti értelemben is bevittek minket az erdőbe. Szomorúan tapasztaltuk, hogy hagyma csak nagyon kevés helyen volt, le volt tarolva már a nagy része, viszont friss túrás nyomokat találtunk, talán vaddisznó volt, ami kicsit ijesztővé tette a helyzetet. De a merő izzadtságon és a kis ijedtségen kívül nem esett bajunk.
Az étteremhez visszatérve le akartuk venni a melegítő alsó ruházatot - mint később kiderült nem lett volna jó ötlet, mert - aztán kaptunk az arcunkba egy jó adag szelet meg esőt, nem lett volna szerencsés, ha kivesszük a bélést a motoros cuccokból.
Székesfehérvár után már eléggé elcsigázva, a lehajtókat és felhajtókat időnként elvétve jutottunk el az M7-ig. Az egyik ilyen esetnél a cimbora majdnem megfektette a murvában a motort, annyira meg akart fordulni, és én is majdnem kaptam egy Opelt a hátamra a satufék miatt... Végül nem lett belőle probléma.
Jól elpilledve, de sok élménnyel megrakodva értünk haza, aki nem akar kanyart vadászni és elég puha a futóműve a buckás utakhoz, annak mindenképp ajánlom ezt a karikát.
A fényképek később érkeznek, amint találok egy kábelt a fényképek átteleportálásához :)
