Több mint fél éve készültünk erre a túrára, nem tudok elég hálás lenni az égieknek, hogy ennyire jól sikerült. A motorba és a felszerelésbe iszonyat pénzeket beleöltünk a párommal, hogy minden flottul menjen, félő volt, hogy a túrára nem marad. Még mindig lenne mit beszerezni, de a következő túra már remélhetőleg költséghatékonyabb lesz. Utólag is köszönöm a főnökömnek az előleget, amivel ippeg nullszaldósra tudtuk kihozni a kiruccanást.
Július közepén már nagyban nézegettem az időjárás jelentéseket a millstatti tó környékéről, de akárhány weboldalt is néztem meg, mind mást mondott, hol esőt, hol napsütést, így beszereztük az esőruhát is, mert azért a hegyekben sohasem lehet tudni. Persze pont akkor nem volt nálunk, mikor kellett volna, de hát "ez tudott".
Vasárnapi indulás volt belőve,bár épp aznapra mondtak kicsit rosszabb időt, így kapóra jött, hogy a motoros cimborámnak hirtelen dolga akadt a munkahelyén hétfőn, így a vasárnapot a pakolásnak tudtuk szentelni és nagyobb valószínűséggel érkezhettünk meg esőmentes időben. A délelőtt fél tízes indulás kicsit későnek tűnik, de ezt nem tudtuk elkerülni. Emiatt fel sem merült a kérdés, hogy ne autópályán menjünk, mivel szerettünk volna még aznap megérkezni. Az útvonal így a következőképp alakult:
Budapest - M7 - majd Letenyénél jobbra el - M70 - Átléptünk Szlovéniába - A5 - Maribor mellett A1 - Beléptünk Ausztriába - A9 - Graz-nál balra az A2-esre - Villachnál A10 - Spittal an der Drau - Seeboden
No hát ez így leírva egyszerűnek tűnik, de ha az ember 35 fokban motorozik és nincs nála víz és legalább valami szendvics, mert a csomagoknak kellett a hely, akkor azért az megbonyolítja a dolgot. A magyar pályamatricákat sms-ben vettük meg, ami azért nem volt jó ötlet, mert 150 forintot rászámolnak kezelési költségként. Egyébként a három ország közül az itthoni matrica a legolcsóbb, ami cseppet elgondolkodtató.
Kétszer álltunk meg a magyar oldalon, egyrészt a fent említett okok miatt, másrészt pedig mert nem működik az üzemanyag kijelzőm, és nem feltétlenül szerettem volna tolni a felpakolt motort a leállósávban. Volt már benne részem, nem egy leányálom motoros ruhában benzinkutat keresni kilométereken keresztül.
Az M70-es egy újonnan épülő autópálya, csak két sávot adtak át eddig a forgalomnak és végig sebességkorlátozás van érvényben, valamint előzni tilos és ezt bójákkal érvényre is juttatják. Ezzel nincs is gond, ha nem egy hatalmas nyergesvontató van előtted, szügyig megpakolva. Szép komótosan átcsorogtunk Szlovéniába...
A szlovén matrica ára 7,5 Euro és csak egy hétig érvényes valamint el kell rondítani vele a motort, rá kell ragasztani az oldalára. Nem szimpi. Akkor még tele voltunk zsével, hát persze, biztos majd kis utakon megyünk, keresgélünk, meg ilyenek. Kifizettük, aztán mentünk rajta 100 km-t.
A minőség is hagyott némi kivetnivalót maga után, egyszer leálltunk wc-zni és egy toi-toi volt felállítva. Mit ne mondjak, hatalmas biznisz volt.
Bár Maribortól a határig vezető szakasz kicsit jobb minőségű volt, így nem vesztettem el a reményt, hogy egyszer, ha nagy leszek, jó autópályán fogok motorozni, ha Szlovénia lesz az úti cél.
A szlovén-osztrák határon egy csodálatos kávézóban, szerb és angol nyelvet keverve sikerült 3 capucchino-t rendelnem, elvitelre. Egyre nőtt bennem a félsz, hogy a sógoroknál nem fogom tudni megértetni magam, mert a némethez vajmi keveset konyítok. Nagy volt végül az elképedésem... Általában mindenki értett angolul, bár voltak olyan esetek, amikor a kérdést angolul megértették, de a választ már németül kaptuk az arcunkba. Ilyenkor szállítottunk nekik egy udvarias "Danke"-t és egy félszeg mosolyt, majd ezután csak megoldottuk valahogy a helyzetet.
Itt megvettük az osztrák pályamatricát is ami kicsit kevesebb volt mint 5 Euro. Magyarországon 1550 Forintért jut az ember hozzá.
Átléptünk Ausztriába. Hejj! Ott még rosszabb volt az autópálya, mint Szlovéniában. Itt azért már kezdtem elgondolkodni, hogy itthon a legolcsóbb a matrica, a pályákra viszont itt van a legkevesebb panasz... Beton és aszfalt váltogatta egymást, útjavítás útjavítás hátán. Graz-nál a legnagyobb hőségben aztán olyan dugót kaptunk el, hogy a motor komolyan elkezdett melegedni. A cimborám nem szokott a sorok között lavírozni, de úgy voltam vele, ha én el merek menni a hatalmas dobozokkal meg a boxermotorral a két oldalon, akkor ő a filigrán kis hatszázas hornet-jével csak tud követni. Pár szabálytalanság árán, de megoldottuk végül.
Elhagyva Graz-ot, az A2-esen már belekóstoltunk a kanyargós utakba. Az autópálya sem egyenes, mint amit itthon megszoktunk. Gyönyörű vidékeken megy keresztül, folyamatosan emelkedve, kanyarok és alagutak váltják egymást, szédületes érzés, csak kapkodja a fejét az ember, aki nem ehhez szokott.
Villach-hoz érve aztán megtörtént az első eltévedés. Nem fordultunk le az A2-esről és lazán átmotoroztunk Olaszországba. Fáradtak voltunk már kicsit jött egy kis ingerültség, azért is mert az olasz szakaszért nem szerettünk volna fizetni... Tarvisio-nál aztán sikerült visszafordulnunk, majd Villach-nál (ejtsd: Filák :)) megtaláltuk az A10-es leágazást, amely elvitt bennünket Spittal-ig. Valahogy elevickéltünk Seeboden-ig, megkerestük az első camping-et és fáradtan lepakoltunk. A camping neve Winkler. Jó és rossz tapasztalataink egyaránt voltak velük, majd szép sorjában mindenre kitérek.
Meglepetésként ért bennünket, hogy nem kellett becsekkolni, ki volt írva egy kis bódéra, hogy foglaljuk el a helyet és másnap jelentkezzünk be, ha működési időn kívül érkezünk.
Sátorállítás után, félig már félhomályban úgy döntöttünk, hogy nem fekszünk le rögtön, mert azért dolgozott még bennünk az adrenalin, hanem szétnézünk, hogy hova is jöttünk. Sétáltunk, beültünk egy helyre és ott már azért látni lehetett, hogy nem lesz olcsó mulatság ez a túra még akkor sem, ha sátorozunk. 3,3 Eurót számolnak egy sörért, ami testvérek között is 1000 Forint. Viszont megismerkedtünk egy magyar sráccal, aki ott pincérkedik és sok hasznos dolgot tudtunk meg tőle. Az étterem neve Ertl, sok finomságot lehet ott enni, ha az ember mindenképp szeretné otthagyni a pénzét.
A második meglepetés akkor ért bennünket, mikor visszaértünk a sátorhoz: olyan síri csönd volt, hogy vágni lehetett volna. Jaj, mondtam magamban, a horkolásommal fel fogok verni mindenkit... Ez a csönd mindenképp pozitív irányba tolja el a mutatót, ha az ember egy fárasztó nap után végre aludna egy jót.
