Pepe motorozik

Mivel nemrég volt a születésnapom, a 18-ik (Nem :)) elhatároztam, hogy így vagy úgy, de megyek egy karikát valahol az országban. Először egy romániai szakasz felé húzott a szívem, de az útitársamnak kemény menet lett volna odáig eljutnia, ezért a Bakonyra esett a választás.

A péntek este útvonal tanulással telt, két óra hosszát bújtuk a térképet, minden lehajtót, felhajtót és kereszteződést megnéztünk... Így jár az, akinek nincs gps készüléke. Én nem bántam meg, valahogy jobban szeretek a saját fejem után menni, mint egy gép utasításait követni.

Budapestről indulva az M7-en lementünk Székesfehérvárig, majd itt gyorsan eltévedtünk, hogy ezt is letudjuk. Szerencsére nem volt nagy a kitérő és a gyönyörű székelykaput is megtaláltuk az egyik MOL benzinkút mellett, ami már előre vetítette a szép és tartalmas napot.

A Fehérvár és Balatonfűzfő közötti szakaszt már a kis utakon tettük meg, aranyos falvak, dimbes-dombos gyönyörű táj volt a jussunk, cserébe a lassabb haladásért és rosszabb útminőségért.

Én nem sokszor láttam a Balatont, ezért a Balatonfűzfőtől Zánkáig vezető szakaszt szájtátva tettem meg, időnként 80-ra lassítva és folyamatosan balra sandítva, mikor kibukkant a fák közül a hatalmas, csillogó vízfelület. A táj magáért beszél, sárga olajrepce és szőlőlugasok váltogatják egymást. A forgalom már reggel jelentős, egy trafi is kint volt, ő is élvezte a szép, napsugaras májusi reggelt.

A Zánka feletti Hegyestű geológiai bemutatóhelyet előző nap ki akartam hagyni, szerencsére ez nem történt meg. Fölfelé csak araszolva tudtuk haladni, az egy sávos, időnként kellemetlen vízlevezető csatornákkal tarkított síkos út nem enged meg nagy sebességet. A vájatokat nem érdemes oldalt kikerülni, a cimborám motorjának a hátulja meg is indult, amikor megpróbálta. Szóval csak óvatosan!

Felérvén 700 forint befizetésére köteleztek bennünket, amit meg is tettünk. Sziklakiállítás, részletes leírások, a bazaltszikla tetején meg csodálatos körpanoráma került be az emlékeink közé. Beláttuk az egész környéket, a vulkáni eredetű dombokat, völgyeket. Hatalmas, sütkérező zöld gyíkokat láttunk, komodói sárkánynak neveztük el őket, bár nem voltak agresszívek. Vagy négyszer-ötször akkorák, mint amelyekkel találkozni lehet egy városi környezetben.

A ruházatunk persze nem volt megfelelő, motoros csizmában és túraruhában a meredek lépcsősoron felkaptatva kapkodtuk a levegőt és aztán még a panoráma is lélegzetelállító volt. Tiszta légszomj, komolyan mondom.

Tovább folytatva az utat Tapolca felé belebotlottunk egy balesetbe. Egy cruiseres banda egy motorját tolták ki épp az árokból. A szélvédője eltört, de ahogy néztem nagyobb baja nem történt. A hölgy utasról ezt már nem tudnám elmondani, erősen fájlalta a bal kezét. Volt velük egy orvos, azt mondták nincs szükségük segítségre, így ott hagytuk őket. Remélem senkinek nem lett komolyabb baja.

Nagyvázsony felé a 77-en haladtunk, aránylag jó az út, tempós kanyarok, elfogadható forgalom jellemezte ezt a szakaszt.

Nagyvázsonytól Ajka felé - Auhhh... az út eléggé szörnyen mogyoróscsoki, kézzel-lábbal kapaszkodtunk a motorba, ahogy az pattogott alattunk. Nem csoda, hogy nem jár arra senki, van egy út Pula és Ajka közt, talán legközelebb azt kellene erőltetni.

Ajkától Pápáig - Itt már nagyon éhes lehettem mert erről az útszakaszról semmi nem ugrik be. Itt is tempósak a kanyarok, dimbes-dombos a táj, gyönyörű megművelt a határ.

Egy leírásban olvastam, hogy finom a pizza Bében (Bébben?), ezt céloztuk meg ebéd gyanánt, bár már két óra körül járhatott az idő, de kitartottunk. Sajnálatos módon nem találtuk meg az említett éttermet és emiatt nagyon bánatosak voltunk. Annyira, hogy el is maradt a város elhagyását jelző tábla lefotózása: Helló, Béb!

A Bakony belseje felé haladva vadásztuk tovább a kajáldát, de semmit nem találtunk. Ami volt, az be volt zárva. A helyzetet súlyosbítandó iszonyatosan erős, finom kolbászszag terjengett a levegőben, azon gondolkodtam, hogy ennyi fokhagyma nincs a világon. Aztán rájöttem, hogy ez a medvehagyma illata! Persze, még alig múlt el a szezonja. Rengeteg ember kempingezett, az úton egy csomó bringás volt, zsongott a táj, jó volt látni, hogy ennyien kimozdultak a szabadba. Túristaszálló - ott sem volt kaja, de ajánlottak egy éttermet amit - mint később kiderült tényleg - nem érdemes kihagyni. Tessék megjegyezni:

Szarvaskút kemencés étterem

Nem olcsó, de érződik, hogy friss alapanyagokkal dolgoznak. Tanyasi bőrös csirkemellet rendeltem, a cimborám pedig (mivel ő vegetáriánus) paradicsomos pennét kemencében sütve. Mind a kettő mennyei volt (persze kunyeráltam a pennéből :)) Minden falat után libabőrös lettem, ami ritkán történik meg.

Kilépve az étteremből találtunk egy táblát, miszerint: medvehagyma lelőhely ->

Készpénznek vettük és elindultunk. Haverkám minden cuccát magával hozta, nem tudja a szerencsétlen bezárni sehová. Az én hátsó dobozom azért nagy segítség ilyen esetekben. No, hát ezek a táblák átvitt és szó szerinti értelemben is bevittek minket az erdőbe. Szomorúan tapasztaltuk, hogy hagyma csak nagyon kevés helyen volt, le volt tarolva már a nagy része, viszont friss túrás nyomokat találtunk, talán vaddisznó volt, ami kicsit ijesztővé tette a helyzetet. De a merő izzadtságon és a kis ijedtségen kívül nem esett bajunk.

Az étteremhez visszatérve le akartuk venni a melegítő alsó ruházatot - mint később kiderült nem lett volna jó ötlet, mert - aztán kaptunk az arcunkba egy jó adag szelet meg esőt, nem lett volna szerencsés, ha kivesszük a bélést a motoros cuccokból.

Székesfehérvár után már eléggé elcsigázva, a lehajtókat és felhajtókat időnként elvétve jutottunk el az M7-ig. Az egyik ilyen esetnél a cimbora majdnem megfektette a murvában a motort, annyira meg akart fordulni, és én is majdnem kaptam egy Opelt a hátamra a satufék miatt... Végül nem lett belőle probléma.

Jól elpilledve, de sok élménnyel megrakodva értünk haza, aki nem akar kanyart vadászni és elég puha a futóműve a buckás utakhoz, annak mindenképp ajánlom ezt a karikát.

A fényképek később érkeznek, amint találok egy kábelt a fényképek átteleportálásához :)

Már előre elhatároztuk, hogy az odautat követő napon pihi lesz, nem motorozunk. Nem nevezném hibának, mindössze annyit tudnék hozzátenni, hogy fölösleges volt, egyáltalán nem voltunk kimerültek az egész napos út után.

Az előző napon a kempingben az első helyre amit jónak ítéltünk meg, lepakoltuk a sátrakat. Cseppet tévedtünk, mindenki tudja milyen az, amikor arra ébred az ember, hogy nem kap levegőt, olyan meleg van a sátorban. Ez nem történt meg, mert korán fölkeltünk és elmentünk szétnézni a városkába, de mire visszaértünk, már kialakulóban volt a pokol kapuja, így elhatároztuk, hogy átmúvoljuk a berendezést egy élhetőbb pozícióba.
Elméletileg két kategória van a kempingben, az egyik 5,5 Euró a másik 8,5. A némber a kisebbik parcellára nem engedett bennünket mondván, hogy oda nem férünk a motorokkal (ami mondjuk érthető is volt, azon egy sátor ha elfér...) viszont a nagyobb parcellákat szintén nem akarta beáldozni, mert azok meg lakókocsiknak vannak fenntartva (toc! toc! toc!). Végül találtunk egy helyet, ami mindannyiunknak megfelelt, bár értetlenül álltunk a dolog felett.

A kemping leírásához még hozzátartozik, hogy:

  a. Hogy legyen 4 percnyi meleg vized a tusoláshoz, meg kell, hogy vegyél egy zsetont, ami egy Euro. A némber, gondolom, hogy marasztaljon bennünket, először 50 centet mondott, de az gyorsan elfelejtődött. Persze, hogy kemények voltunk, fizessen az egy Euro-t 4 perc meleg vízért az, akinek két anyja van. Persze pár napnyi hideg vizes tusolás után azért néha jó volt egy kis meleg víz is, néha be kellett vállalni.

b. a mobiltöltésért szintén 50 centet kért a banya (esküszöm cúgos cipője is volt) az első napon, ami szintén fölkúszott egy Euro-ra az idő előre haladtával. janatürlich, kibírtuk telefon és facebook nélkül. A napok múltával aztán megjött a bizodalmunk az emberekben és a mosdóhelységben töltöttük a telefonokat, ha szükség volt rá. A kutya se ugatta meg.

A reggeli üzletkeresős séta eredménye: 2 négyzetkilométeren 4 bevásárlóközpont és egy Kebabos. Konstatáltuk, hogy nem fogunk éhen halni. Aznap délben ki is próbáltuk a törököt és tök jók voltak a tapasztalataink. Kicsit mérsékeltebb áron mint az étteremben egész rendesen meg tudtunk kajálni, nem maradt hiányérzetünk.

A kempingnek saját strandja van, ha ott szállsz meg, a strandot ingyen használhatod. Tisztázzuk: egy kis nyeles telek, két mólóval és kb. 10 méter hosszú partszakasszal a tó felé. Szánsájn és kacagás. Jól megpörköltük magunkat a napon, (persze, miért ne csinálna hülyeséget az ember, ha megteheti :) és megmártóztunk a tóban - a tó magáért beszél - olyan információnk volt indulás előtt, hogy ivóvíz minőségű és kristálytiszta. Ezt aláírom, tényleg meglepően tiszta volt, bár július végén melegebbre számítottunk. Mindig ki volt írva, hogy hány fokos a víz, nem tudom hol mérték, de én mindig 2-3 fokkal kevesebbnek éreztem. A másik dolog, ami szíven ütött, hogy ebben azért nem lehet órákat ellebegni, nem sós, hogy fenntartson, küzdeni kell. Mondjuk ez várható volt, nem tudom miért lepődtem meg.

Úgy beszéltük meg, hogy a vacsora alacsony költségvetésű lesz, ennek megfelelően a bevásárolt kajákkal nekiindultunk keresni egy helyet, ahol megtömhettük a fejünket. A kemping mellett nem messze találtunk egy asztalt két paddal, amiről kiderült, hogy az egyetlen Seebodenben, ahová ki lehet ülni és kicsit normálisabban (értsd: nem az árokparton ülve) megkajálni. Ha az az asztal nincs, valószínűnek tartom, hogy a cimbim egész egyszerűen éhen hal. Ez akkor még nem körvonalazódott bennem, de később voltak jelek, amikből erre lehetett következtetni. Bocs, öreg :)

A másnapi utat - GROSSGLOCKNER! - tervezgettük, gyönyörűen papírtérképen, mert azért vagyunk annyira mazochisták, hogy a régi módszerrel induljunk neki. Na azért szépítettem, inkább a csóróság dominált ebben a helyzetben, de azért egész jól elnavigáltunk így is. Később volt hogy borzasztóan jól jött volna, de akkor még büszkék voltunk magunkra az egyetlen egyszeri eltévedés miatt. Soha ne menjetek be Graz-ba, ha csak át akartok utazni rajta! De erről majd később.

Több mint fél éve készültünk erre a túrára, nem tudok elég hálás lenni az égieknek, hogy ennyire jól sikerült. A motorba és a felszerelésbe iszonyat pénzeket beleöltünk a párommal, hogy minden flottul menjen, félő volt, hogy a túrára nem marad. Még mindig lenne mit beszerezni, de a következő túra már remélhetőleg költséghatékonyabb lesz. Utólag is köszönöm a főnökömnek az előleget, amivel ippeg nullszaldósra tudtuk kihozni a kiruccanást.

Július közepén már nagyban nézegettem az időjárás jelentéseket a millstatti tó környékéről, de akárhány weboldalt is néztem meg, mind mást mondott, hol esőt, hol napsütést, így beszereztük az esőruhát is, mert azért a hegyekben sohasem lehet tudni. Persze pont akkor nem volt nálunk, mikor kellett volna, de hát "ez tudott".

Vasárnapi indulás volt belőve,bár épp aznapra mondtak kicsit rosszabb időt, így kapóra jött, hogy a motoros cimborámnak hirtelen dolga akadt a munkahelyén hétfőn, így a vasárnapot a pakolásnak tudtuk szentelni és nagyobb valószínűséggel érkezhettünk meg esőmentes időben. A délelőtt fél tízes indulás kicsit későnek tűnik, de ezt nem tudtuk elkerülni. Emiatt fel sem merült a kérdés, hogy ne autópályán menjünk, mivel szerettünk volna még aznap megérkezni. Az útvonal így a következőképp alakult:

Budapest - M7 - majd Letenyénél jobbra el - M70 - Átléptünk Szlovéniába - A5 - Maribor mellett A1 - Beléptünk Ausztriába - A9 - Graz-nál balra az A2-esre - Villachnál A10 - Spittal an der Drau - Seeboden

No hát ez így leírva egyszerűnek tűnik, de ha az ember 35 fokban motorozik és nincs nála víz és legalább valami szendvics, mert a csomagoknak kellett a hely, akkor azért az megbonyolítja a dolgot. A magyar pályamatricákat sms-ben vettük meg, ami azért nem volt jó ötlet, mert 150 forintot rászámolnak kezelési költségként. Egyébként a három ország közül az itthoni matrica a legolcsóbb, ami cseppet elgondolkodtató.

Kétszer álltunk meg a magyar oldalon, egyrészt a fent említett okok miatt, másrészt pedig mert nem működik az üzemanyag kijelzőm, és nem feltétlenül szerettem volna tolni a felpakolt motort a leállósávban. Volt már benne részem, nem egy leányálom motoros ruhában benzinkutat keresni kilométereken keresztül.

Az M70-es egy újonnan épülő autópálya, csak két sávot adtak át eddig a forgalomnak és végig sebességkorlátozás van érvényben, valamint előzni tilos és ezt bójákkal érvényre is juttatják. Ezzel nincs is gond, ha nem egy hatalmas nyergesvontató van előtted, szügyig megpakolva. Szép komótosan átcsorogtunk Szlovéniába...

A szlovén matrica ára 7,5 Euro és csak egy hétig érvényes valamint el kell rondítani vele a motort, rá kell ragasztani az oldalára. Nem szimpi. Akkor még tele voltunk zsével, hát persze, biztos majd kis utakon megyünk, keresgélünk, meg ilyenek. Kifizettük, aztán mentünk rajta 100 km-t.
A minőség is hagyott némi kivetnivalót maga után, egyszer leálltunk wc-zni és egy toi-toi volt felállítva. Mit ne mondjak, hatalmas biznisz volt.

Bár Maribortól a határig vezető szakasz kicsit jobb minőségű volt, így nem vesztettem el a reményt, hogy egyszer, ha nagy leszek, jó autópályán fogok motorozni, ha Szlovénia lesz az úti cél.

A szlovén-osztrák határon egy csodálatos kávézóban, szerb és angol nyelvet keverve sikerült 3 capucchino-t rendelnem, elvitelre. Egyre nőtt bennem a félsz, hogy a sógoroknál nem fogom tudni megértetni magam, mert a némethez vajmi keveset konyítok. Nagy volt végül az elképedésem... Általában mindenki értett angolul, bár voltak olyan esetek, amikor a kérdést angolul megértették, de a választ már németül kaptuk az arcunkba. Ilyenkor szállítottunk nekik egy udvarias "Danke"-t és egy félszeg mosolyt, majd ezután csak megoldottuk valahogy a helyzetet.

Itt megvettük az osztrák pályamatricát is ami kicsit kevesebb volt mint 5 Euro. Magyarországon 1550 Forintért jut az ember hozzá.

Átléptünk Ausztriába. Hejj! Ott még rosszabb volt az autópálya, mint Szlovéniában. Itt azért már kezdtem elgondolkodni, hogy itthon a legolcsóbb a matrica, a pályákra viszont itt van a legkevesebb panasz... Beton és aszfalt váltogatta egymást, útjavítás útjavítás hátán. Graz-nál a legnagyobb hőségben aztán olyan dugót kaptunk el, hogy a motor komolyan elkezdett melegedni. A cimborám nem szokott a sorok között lavírozni, de úgy voltam vele, ha én el merek menni a hatalmas dobozokkal meg a boxermotorral a két oldalon, akkor ő a filigrán kis hatszázas hornet-jével csak tud követni. Pár szabálytalanság árán, de megoldottuk végül.

Elhagyva Graz-ot, az A2-esen már belekóstoltunk a kanyargós utakba. Az autópálya sem egyenes, mint amit itthon megszoktunk. Gyönyörű vidékeken megy keresztül, folyamatosan emelkedve, kanyarok és alagutak váltják egymást, szédületes érzés, csak kapkodja a fejét az ember, aki nem ehhez szokott.

Villach-hoz érve aztán megtörtént az első eltévedés. Nem fordultunk le az A2-esről és lazán átmotoroztunk Olaszországba. Fáradtak voltunk már kicsit jött egy kis ingerültség, azért is mert az olasz szakaszért nem szerettünk volna fizetni... Tarvisio-nál aztán sikerült visszafordulnunk, majd Villach-nál (ejtsd: Filák :)) megtaláltuk az A10-es leágazást, amely elvitt bennünket Spittal-ig. Valahogy elevickéltünk Seeboden-ig, megkerestük az első camping-et és fáradtan lepakoltunk. A camping neve Winkler. Jó és rossz tapasztalataink egyaránt voltak velük, majd szép sorjában mindenre kitérek.

Meglepetésként ért bennünket, hogy nem kellett becsekkolni, ki volt írva egy kis bódéra, hogy foglaljuk el a helyet és másnap jelentkezzünk be, ha működési időn kívül érkezünk.

Sátorállítás után, félig már félhomályban úgy döntöttünk, hogy nem fekszünk le rögtön, mert azért dolgozott még bennünk az adrenalin, hanem szétnézünk, hogy hova is jöttünk. Sétáltunk, beültünk egy helyre és ott már azért látni lehetett, hogy nem lesz olcsó mulatság ez a túra még akkor sem, ha sátorozunk. 3,3 Eurót számolnak egy sörért, ami testvérek között is 1000 Forint. Viszont megismerkedtünk egy magyar sráccal, aki ott pincérkedik és sok hasznos dolgot tudtunk meg tőle. Az étterem neve Ertl, sok finomságot lehet ott enni, ha az ember mindenképp szeretné otthagyni a pénzét.

A második meglepetés akkor ért bennünket, mikor visszaértünk a sátorhoz: olyan síri csönd volt, hogy vágni lehetett volna. Jaj, mondtam magamban, a horkolásommal fel fogok verni mindenkit... Ez a csönd mindenképp pozitív irányba tolja el a mutatót, ha az ember egy fárasztó nap után végre aludna egy jót.